Összehasonlítottam az európai labdarúgó-bajnokságok nemzeti összetételét. A magyarországi profik 12 százaléka az egykori Jugoszlávia területéről érkezett, de az osztrák első osztályban is 10, a svájciban 8,8, a német Bundesligában pedig 6 százalékos a részesedésük. Európa jegyzettebb 31 bajnokságában (a top 5-be tartozó angol, német, spanyol, olasz és francia másodosztályt is bevettem) 512 délszláv játékos, egy egész ligányi futballista szerepel.
A 2009/10-es Bajnokok Ligájának 32 csapatától összesen 30 délszláv (14 szerb, 6-6 bosnyák és horvát, 2-2 macedón és montenegrói) játékost neveztek a csoportkörre. Összevetve azzal, hogy ugyanezen listán 64 brazil, 39 argentin és mindössze 25 brit (!) szerepel, és hangsúlyozván, hogy sem brazil, sem argentin, sem délszláv klub nem indult, nem indulhatott, de négy angol ott van, még nagyobb tisztelettel illik gondolnunk a déli határainkon túl folyó munkára.
Ha belepillantunk a második világháború utáni titóista korszak történetébe, akkor azt is megértjük, hogy miért vannak ott még ma is minden kilométerkőnél a délszláv futballisták, edzők és játékosügynökök. Titó megértette, hogy elsősorban a csapatjátékokra kell építenie: így lett hihetetlenül erős mindkét nemben a kosár-, a röp- és a kézilabda, valamint a vízilabda és a futball.
A későbbi Jugoszlávia területén egyébként az első labdarúgóklubot még a Monarchiához tartozó Szabadkán alapították 1901-ben. Az első délszláv államalakulat (Szerbek és Horvátok Királysága) a két világháború között messze nem tartotta olyan fontosnak a sportot, a labdajátékokat, és bennük a futballt, mint azt tette a kommunista berendezkedésű Jugoszlávia. Jellemző, hogy a 20-as, 30-as években csak a nagyvárosokban játszották a focit, és maga a nemzeti szövetség is csak 1920-ban alakult meg.
Innen nézve még inkább a titói műhöz tartozik az, hogy szervezetten, a tömegességet bevonva állt föl Jugoszlávia sportélete. A vezér számára a harcedzett ifjúságon túl az volt az igazán fontos, hogy a mecscseken – legyen az a belgrádi uszodában vagy a kicsiny Sibenik nem mellesleg BEK-győzelemig masírozó kosárcsapatának csarnokában – zúgjon a plávi, plávi (kékek) és az ütemes, időmértékes Ju-gosz-la-vi-ja (tá-tá-ti-ti-tá).
A szervezettségnek köszönhetően az ötvenes-hatvanas évekre a jugoszláv labdarúgás Európa élvonalába emelkedett: 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban olimpiai döntőt játszottak. Mindhármat elveszítették, csakúgy, mint az 1960-os Európa-bajnokság fináléját. Nem volt szerencséjük az 1962-es világbajnokság kisdöntőjében sem, de az 1968-as kontinensbajnokságon is csak ezüstérem jutott nekik. A sort folytatva a hazai rendezésű Eb-döntőn 1976-ban közönségsikert aratva lettek negyedikek, tehát ott voltak mindig a tűz közelében, és sajátos módon csak a bomlás kezdetén, 1991-ben nyerte el a BEK- és az európai Szuper Kupa-serleget a Crvena Zvezda.
Érdemes odafigyelni a sportágak eredménylistájára: a férfi kosárlabda-válogatott ötször szerzett világbajnoki aranyat (1970, 1975, 1978, 1996 és 1998), négyszer lett Európa-bajnok (1973, 1977, 1989, 1991), s 1980-ban olimpiát is nyert. A férfi kézilabdázók 1972-ben és 1984-ben voltak olimpiai bajnokok, s a döntőben épp ellenünk győzve lettek világbajnokok 1986-ban. A vízilabdázók háromszor szereztek olimpiai aranyat (1968, 1984, 1988), és négyszer lettek ezüstérmesek. A pólósok további három világbajnoki aranyat, egy vb-bronzot, egy Eb-aranyat, valamint öt-öt ezüstöt és bronzot gyűjtöttek. A férfi röplabdázók 1996-ban szereztek olimpiai bronzérmet, majd búcsúzóul 2000-ben olimpiai bajnokok lettek.
E rövid áttekintő szolgáljon magyarázatul arra, hogy miért vannak jelen a délszláv sportemberek a nemzetközi sportéletben a demográfiailag indokoltnál jóval nagyobb mértékben. S van itt még egy mentális szempont is. A harcok tépázta, gazdaságilag visszaesett ex-Jugoszláviából a sportemberek nem viszik magukkal külföldre a sérelmeiket. A Sturm Graz BL-ben vitézkedő csapatának (1998-2000) vezetőedzője a bosnyák származású Ivica Oszim volt. A mester korábban épp Görögországban dolgozott, amikor a szerbek blokád alá vonták Szarajevót, a várost, ahol az Oszim család élt. A tréner egy évig nem tudhatott meg semmit a feleségéről és a nagy család többi tagjáról. Se telefon, se levél, se üzenet. Borzasztó időszak lehetett.
Mégis Szabics Imre és Korsós György akkori csapatánál Oszim szervezésében a Sturmhoz nem csak a játékosok egy része jött Szerbiából, Horvátországból és Boszniából, de még a pályaedző, a gyúró és a szertáros is. Nála lett igazán meghatározó futballista az az (egyébiránt horvát) Ivica Vasztics, aki 2008-ban 37 évesen az osztrák válogatott sztárja volt az Európa-bajnokságon.
Tanulság?
A mentalitás is mérhető.
Dlusztus Imre