Kaptam a nyáron néhány szemrehányást, hogy ezen a két tyúklépésnyi helyen túl keveset foglalkoztam borászati kérdésekkel, azaz nem fókuszáltam kellő intenzitással a létezés esszenciájára.
A szégyen elsodort, akár egy őszi falevelet a szél.
Először a fák törzsei közé, padok vállára, majd a lombkoronák magasába, azután a felhők rongyai alá, végül a nagy kékségbe taszított a pironkodás. Fölrepültem abba a magasba, ahol a tér és az idő találkozik egymással, nos, ilyen magasban ragyognak életünk legszebb borpincéi is.
Egy somlói borkimérő helyen oltottam falevél-szomjam, szőlők alsószoknyái között. Óh, Magyarország! Ízeid gazdagsága az isteneké – mondtam volna, ha szabadna ma itt és most így megszólalni „ebben az ősi területeitől megfosztott, kiherélt hazában” (Hajnóczy Péter). Némán, ahogy a bazalt ásványainak sokszínűsége sodródott a kortyban, éltem át a legkisebb magyar borvidék hatalmasságát.
De sodort tovább a megérdemelt kritika szele, egyenesen Fertőrákosra, ahol a kemény kő izmosítja, a tó tükre melengeti, az Alpokról leszaladó szél legyezgeti és a víz hajnali párapaplanja óvja a kékfrankost. Ami magyar, hungarikum, nemzeti kincs, magyarságvagyon, magyarságteljesítmény, minden történelmietlen próbálkozás ellenére, mert ez a fajta sehol sem olyan szép, mint nálunk – no jó, a Fertő-tó túloldalán is. De az is a miénk!
Egyszer csak meglibbentem, egy kis köröcskére volt még időm eltűnődni a monarchikus időkön a tó fölött, és őrizvén a Ráspinál biztonsági okokból magamhoz vett bodzapálinka gyönyörű, széles aromáit, alászálltam Nagykanizsán. A zsidó temetőben a Fischel család sírhelyénél emlékeztünk meg a száz éve született Fejtő Ferencről, Szeged, József Attila, Radnóti, az egyetemünk barátjáról. Charles Fejtő, a fiú vállán pihentem meg. Óh, azok a szép borok, amiket nálad ittunk, mondta, és azok a csodaszép nők…
Igen.
Kóser szilvák lengedeztek ekkor, az élet és a történelem párlatai. A kopott zsinagógában Fejtő és a szülővárosa jelent meg diavetítőn, és ott ült a mester oldalán a sík fehéren Lednitzky Péter barátom is, kétdimenziósan a neki kijáró négy helyett. Szép kétségbeesés, több mázsa fotó a szemhéj alatt…
És lebben, rebeg a szél, könnyű, bizony nagyon könnyű a falevél. Egy villányi tölgyfaasztalon pihen meg, kicsordult kékoportót itat föl. Hát itt jártak a piros szárnyú angyalok! Van ennél lágyabb, selymesebb, mégis teltebb vörösbor? Van ennél tisztább vonalvezetés, határozottabb igen? Nem!
És az Eszterbauer kadarkái Szekszárdon? Megpihentem ott is, olyanok a borai címkéi, mintha az én baranyai famíliám lenne. Polgár Zoltán mondta, hogy hazánkban minden családnak van személyes története egy szőlőtáblával, egy pincével, egy borgyűjteménnyel, egy hűsítő lugassal vagy legalább egyetlen szőlősorral a porta végében. Hát persze, fölkavar a szél, bolyongok Hajdúszoboszló falusias, poros utcái fölött, és minden udvarban szőlő zöldell. Lesz-e szintézis?
Legyen. Arra gondoltam – nem tudom, mit szól hozzá az univerzitás –, hogy központi egységként létre kellene hoznunk a Borászati, Borászati Vegytani, Borjogi, Borkulturális és Borfogyasztási Tanszéki Csoportot a megfelelő interdiszciplináris munícióval: kutatóhellyel, műszerekkel, szakirodalommal, habilitációkkal, doktori iskolával, szőlővel, pincével, hordóval, lopóval, pohárral.
A kísérlet próbaköve legyen e hónap végén a SZEBB (Szegedi Egyetem Bor Buli – lásd írásunkat a 9. oldalon), hogy valamit le tudjak törleszteni az adósságaimból, és hogy végre férfiasan szembesülhessünk az előttünk álló feladatokkal.
Szerény, szomjas faleveleket látok tömegével az EKO Parkban…
Dlusztus Imre