Választási időszak van, tehát előkerül a vízlépcsős kártya.
Az ilyen időkben sztálinistának és gigantomániásnak minősített bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer atyjaként szokták emlegetni a tavaly 99 éves korában elhunyt Mosonyi Emil professzort. A tények árnyaltabb megközelítést igényelnek: 1977-ben, amikor Kádár János és Gustav Husák megkötötte a magyar-csehszlovák vizes szerződést, a világhírű vízépítő már 13 éve Németország nyugati részén, Karlsruhéban professzorkodott. 1956-ban tagja volt a műegyetem forradalmi bizottságának, és a konszolidáció éveiben arra kényszerítették, hogy tagadja meg a forradalom szellemiségét. Nem tette meg, ezért megfosztották a katedrájától és akadémiai hivatalától. Kalandos körülmények között emigrált. Idehaza címeit elvették, vagyonát elkobozták.
1997-ben terjedelmes interjút készítettem vele egy készülő könyvhöz, amiben elemzés tárgyává tettem a vízerőműrendszer közel egy évszázados történetét és a megoldási javaslatokat kísérő, rendszerint átpolitizált kommentárokat – a hágai nemzetközi bíróság határozata után. A könyv elkészült, de kiadót nem találtam hozzá. A politika a rendszerváltozás (tudatmódosítás) óta olykor erőteljesebben korlátozza a gondolkozást, mint azt tette a legvidámabb barakk korszakában. A kommunizmusban mindig kétféle igazság volt: egy a hivatalos és egy a magánhasználatra. Volt egy nyelv arra, hogy eltakarjuk és egy másik arra, hogy bemutassuk a valóságot. Az egypártrendszer megszűntével is kétféle igazság maradt: az egyik a baloldali, a másik a jobboldali kretenizmus látószögéből.
Mivel a titokban épített bős-nagymarosi vízerőműrendszert a nyolcvanas évek végén az akkori ellenzék tematizálta, s mert a Kádár-rezsim bűne (hülyesége) volt a beruházást kísérő szilencium, az ellenzék nem csupán a kommunikációs stratégiát, hanem magát a műszaki megoldást is sztálinistának bélyegezte. Így lett az a Mosonyi Emil is megbélyegzett ember, aki korábban valóban foglalkozott a Duna lépcsőztetésének kérdésével, de a konkrét megvalósítás idején már a Német Szövetségi Köztársaság megbecsült vízépítőjeként élte életét.
Mosonyi Emil 1934-től műegyetemi tanársegéd, majd 1942 és 1948 között a Vízerőügyi Hivatal vezetője volt. Jól tudta, hogy az ausztriai szakasz után lelassuló Duna hordalékot rak le, nehezen hajózhatóvá válik a szakasz, és ezt a problémát nem lehet csupán kotrással rendezni: lépcsőre van szükség. Az első terv még 1903-ban született, de mindig közbejött valami. Háború, Trianon, újabb háború, szovjet jelenlét. A dunai vízlépcsőre vonatkozó elképzelések sokasága maradt tervasztalon, aztán 1937-ben Bornemissza Géza akkori közlekedési miniszter tett először konkrét javaslatot a megoldásra a parlamentben. Mosonyi Emil 1942-ben kidolgozott ugyan egy elgondolást a nagymarosi vízerőműre, de Kállay Miklós miniszterelnök kívánságára nem ezzel, hanem a kárpátaljai és észak-erdélyi völgyzárógátas vízerő-hasznosítási lehetőségekkel foglalkozott.
A történetből kiderül, hogy mindig napirenden volt a Duna hajózhatóságának és a vízenergia kinyerésének ügye. Az viszont nem volt mindegy, hogy melyik szempont kap prioritást, illetve hogy a megközelítések közé (fölé) mikor és hogyan lép be a katonai és a környezetvédelmi nézőpont. A nemzetközi szerződések értelmében a szovjet hadsereg 1955-ben kivonult a Bécsi-medencéből, de a Dunát nagymerülésű hadihajók által is hajózhatóvá akarta tenni a permanens forradalom vörös szószával leöntött hatalmi, területi igény. Ekkorra tehát a hadászati szempont lépcsőztette volna be egy duzzasztóval és egy visszaduzzasztóval a mi szép Dunánkat.
Aztán jött a forradalom, és máshová kerültek a hangsúlyok. Később a prágai elvtársak – a szlovák hangoskodók szájának betömésére is gondolva – újra és újra elővették a valóban gigantikus méretű vízerőmű kérdését. Közben Mosonyi a világ legelismertebb vízerő-hasznosítási szakemberévé lett, miután kutatásai révén lehetővé vált a 20. század egyik legnagyobb vízügyi alkotásának, a Duna–Rajna–Majna-csatorna különleges hajózsilipjeinek korszerű és gazdaságos kialakítása. Mosonyi egyébiránt Franciaországban a Dunára eredetileg tervezett vízerőműrendszert négy változatban is megépítette hasonlóan lassú folyású folyami szakaszokon.
A bősi vízerőmű a határ túlsó oldalán a szlovák nemzet akaratának, kreativitásának a jelképe. Iskolai csoportok látogatják a szivárgó csatornákkal szabdalt, öntözött, gondos kezekkel pátyolgatott, holland mintájú mezőgazdasági területeket és ligeteket. A határ innenső oldalán ugyanaz a műszaki megoldás magára van hagyva, sztálinistának és gigantomániásnak és szégyenteljesnek van bélyegezve.
Hát ez a szégyen.
Dlusztus Imre
Fókusz ,