Az alkotás csak akkor lehet igazi, ha kitörésszerű – vélték az ötvenes években az absztrakt expresszionista festők. Alkotásaikkal kapcsolatban Truman amerikai elnök egy ízben kijelentette, hogy „ha ez művészet, akkor én hottentotta vagyok.” Nos, a CIA nemrég napvilágra került dokumentumai arról szólnak, hogy a titkosszolgálatok ezeket a másvilágiakat dollármilliókkal finanszírozták a hidegháború egyik sajátos harcállásában. Ott, mármint Nyugaton voltak ugye a szabad, fantáziára és alkotókedvre építő újítók, itt, tehát Keleten pedig az uralkodó eszmét szolgáló sematikusok.
Mint most kiderült, a CIA az absztraktokat a kezdeti sikertelenségek után azért kezdte el pénzelni, mert ezzel akartak tükröt tartani a szocialista realizmus elé, és így kívánták saját földön háttérbe szorítani azokat a baloldali érzelmű művészeket, akiknek a nyugati társadalomnál jobban tetszett az egyenlőség elvét hirdető keleti. Egy mai huszonévesnek biztosan nehéz beleillesztenie saját magát abba a múltba, mert annyira természetellenesek azok a viszonyok, és hát ahogy elnézem a középiskolai történelemkönyveket, a marxista történetszemlélet még mindig keményen tartja a hadállásait – bár ebbe most kár lenne belemélyedni.
Mindenesetre kutatandó témának javaslom ifjú történészeknek (vagy olyan művészet-, esetleg szellemtörténészeknek, akik a politikatörténet oldaláról néznek rá a művészeti tendenciákra) azt a nagy-nagy összefüggésrendszert, ami a kétpólusúvá vált világ acsarkodásából jött létre a boldogtalan huszadik században.
Egy-egy ilyen jellegű beismerés, jelesül az, hogy az amerikai adófizetők pénzén titkosszolgálati módszerekkel, politikai okokból támogattak egy művészeti irányzatot, újra és újra a saját naivitásunkra irányítja a figyelmet. Az alkotó ember hajlamos azt hinni, hogy az esze, szorgalma, működésbe hozott tapasztalata és kreativitása révén jut szerephez – ha egyáltalán szerephez jut –, aztán kiderül, hogy még csak nem is a vak szerencse tolta előre, hanem egy jól rejtegetett, számító akarat.
Anno az egyre szaporodó kiállítások kurátoraivá milliomosokat jelölt ki titkon a CIA, így lett Nelson Rockefeller későbbi amerikai alelnök az egyik mentor, akinek édesanyja a Modern Művészetek Múzeumának alapítója is volt.
1993 őszén az amerikai külügyminisztérium meghívására egy hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Ottani kísérőm, Szentadorjány Gyula ’56-os, kisgazda gyökerű menekült volt, aki évtizedeket húzott le az USA külügyminisztériumának különféle hivatalaiban. A harmadik napon azzal kápráztatott el, hogy olyan részletességgel beszélt az MSZMP és a Hazafias Népfront Csongrád megyei első számú és középszintű vezetőiről, mintha azok személyes ismerősei lettek volna. Mint kiderült, a külügyben harminc éven keresztül ő olvasta és elemezte a magyar vidéki sajtót. Még tátva volt a szám, amikor bevitt a kongresszusi könyvtárba, ahol megmutatta addig megjelent könyveimet, majd kikérte számomra a fontosabb cikkeimet egy mikrofilmen.
(Kutató hajlamúaknak megjegyzem, hogy Gyula bácsi ’56-os emlékezéseit 1957 februárjában rögzítette az ENSZ magyar-üggyel foglalkozó bizottsága. A dokumentum olvasható a Héderváry-gyűjteményben.)
Azt akarom csak kibökni, hogy van személyes tapasztalatom a nagy testvérek működéséről, mégis képes vagyok elámulni a hatalom működésén. A CIA most nyilvánosságra került dokumentumai a mechanizmust is leírják. A titkosszolgák fölkerestek egy-egy gazdagabb embert, és vázolták, hogy a világszabadság nevében indítani kellene egy alapítványt az illető neve alatt, de állami pénzen. Állítólag senki sem mondott nemet. Kis fantáziával néhány hatékony alapítvány mögöttes világába mi is bele tudunk gondolni némi nagypolitikai akaratot.
S ha már említettem Truman elnököt, bevallom egy ifjúkori bűnömet. (Amúgy is elévült.) A Missouri állambeli Independence-ben működő Harry S. Truman Központban feltűnt a magyar ügyről szóló top secret dosszié, amit mindenképp meg akartam szerezni. Koromat és Darvasi idevonatkozó munkáját (Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt?) megelőzve titkos másolatot készíttettem, és azt haza is hoztam. A jelentések egyikében olvasom, hogy 1940-ben 662 068 magyar származású, közöttük 290 228 Magyarországon született polgárt tartottak számon.
A jelentések egyik megkapó mozzanata, ahogy megemlékeznek az 1949-es washingtoni magyar nagykövetség titkárnőjéről, a kassai születésű Kállai Veráról, aki a külszolgálat előtt a Homoki és Hegyvidéki Bortermelő Szövetkezet kötelékében dolgozott.
A CIA még a borospoharunkba is belelát?
Dlusztus Imre
Fókusz ,